Az epizód Simon Cowell-lel kezdődött, aki híres az őszinte kritikáiról, és azonnal észrevette Ansley déli akcentusának vonzerejét. Kíváncsi volt a dalválasztására, és Simon meglepődött, amikor Ansley elárulta, hogy Aretha Franklin „Faint” című dalát fogja énekelni, ami meglepő választás volt egy fiatal művésztől.
A teljesítmény némi bizonytalansággal kezdődött, de Simon rögtön az ének kezdete után megszakította Ansley-t, kritikusan véleményezve a zenei alapot, mint „szörnyű”. A közvetlen visszajelzés láthatóan sokkolta Ansley-t, és a helyzet kritikussá vált, amikor Simon az első próbálkozását „szörnyűnek” nevezte. Szokatlan gesztusként Simon közel lépett Ansley-hez, és felajánlotta neki a vizét, bátorítva őt, hogy nyugodjon meg.
A meghallgatás megfordítása érdekében Simon javasolta Ansley-nek, hogy énekeljen acapella, eltávolítva a kritizált zenei alapot. A közönség lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy Ansley újra elkezdi a dalát, ezúttal csak a saját hangját használva, hogy kitöltse az auditóriumot. Az átalakulás azonnali és drámai volt. A közönség kezdett hangosan reagálni, miközben Ansley hangjának ereje és érzelme ragyogott, zenei háttér nélkül.
Ahogy az utolsó hangok a levegőben lógottak, a közönség tapsolt, és a bírák, köztük Simon is, felálltak és ovációval jutalmazták. A bírák dicsérő szavakkal halmozták el, hangsúlyozva a kitartását és a hatékony vokális teljesítményét.
Ansley örömkönnyekkel a szemében hagyta el a színpadot, miután egyhangú „igen”-t kapott mind a négy bírától.