Meleg és nyugodt délután volt, egyike azoknak, amikor mélyen lélegzel és egyszerűen csak élvezed a pillanatot. Kint voltam, a mező közepén, a teherautónak támaszkodva, éreztem a szél fuvallatát a hajamban, és arra gondoltam, hogy jó lenne küldeni egy gyors fotót a férjemnek. Valami hétköznapi, semmi különös. A teherautó gyönyörűen mutatott a fák hátterében, és azt gondoltam, értékelni fogja a tájat.
Készítettem egy képet, a teherautó mellett állva, és elküldtem anélkül, hogy túl sokat gondolkodtam volna rajta. Csak egy pillanat volt, egy mód arra, hogy megosszam a napom egy részét.
De amikor a válasza szinte azonnal megérkezett, nem az volt, amire számítottam.
„Ki az a tükröződésben?”
Pislogtam, zavartan. „Melyik tükröződés?” írtam vissza, kezdve érezni, ahogy egy gombóc formálódik a gyomromban.
„A hátsó ablakban. Ott van valaki,” válaszolta, a szavai komolyabbak voltak, mint amire számítottam.
A szívem hevesen kezdett verni. Újra megnyitottam a képet, és ráközelítettem a teherautó hátsó ablakára, vizsgálva a tükröződést. Először azt hittem, hogy tévedett, hogy talán csak a nap fénye vagy egy távoli fa tükröződése látszik. De minél közelebb néztem, annál jobban összeszorult a gyomrom. Volt ott egy alak, elmosódott, de kétségtelenül jelen volt, közvetlenül mögöttem állva.
Nem volt tiszta kép, de a körvonalak elég egyértelműek voltak: egy férfi alakja, kalappal, amely árnyékot vetett az arcára. A kalap. A lélegzetem megakadt, amikor felismertem azt az ismerős formát. Pontosan úgy nézett ki, mint az a kalap, amelyet az exbarátom mindig viselt, azt, amelyet soha nem hagyott otthon.
