Őszintén bevallom: nem szerettem az anyósom látogatásait, bár tisztelettel bántam vele. Havonta egyszer mindig meglátogatott minket néhány napra.
Korábban hétköznap jött, mostanra azonban hétvégére időzítette a látogatását.
Amikor a férjem közölte ezt, felháborodtam:
— Akkor most még hétvégén sem tudunk rendesen aludni?
— Miért gondolod ezt? — morgott vissza.
— Mert hétköznap is mindig felébresztett minket! Akkor hétvégén még rosszabb lesz!
De ő csak nevetett rajtam. Kár volt.
Pénteken megérkezett az anyósom. Szombat reggel háromnegyed hétkor konyhai zajokra ébredtem.
Majd kopogás nélkül benyitott.
— Még mindig alszotok? Már majdnem hét óra. Ideje felkelni…
— Bocsánat, de hétvégén nincs jogunk aludni? — kérdeztem bosszúsan. — Kérem, hagyja el a szobánkat.
— Te anya és feleség vagy. Elsőnek kellene kelned és reggelit készítened — rótt meg.
— Tehát anyaként és feleségként nem alhatok, de a férjem és a gyerekem igen? — háborodtam fel.
Az anyósom orrát szipogva elment.
Másnap reggel ugyanez történt.
Egész héten azon gondolkodtam, hogyan adjak neki leckét.
Hétfőn támadt egy ötletem. Vártam a következő látogatását.
Hogyan tanítottam móresre a pimasz anyósomat — folytatás az első kommentben 👇👇
Péntek este újra megérkezett. Kedvesebb voltam vele, mint valaha. Amikor kilenckor lefeküdt — felcsavartam a tévé hangerejét maximumra.
Az anyósom rémülten berohant:
— Megőrültél?! Tudod, hány óra van?!
— Tíz óráig szabad zajongani — válaszoltam közömbösen.
— De én már alszom!
— Kérem, ne zavarjon.
Elállta a képernyőt és szigorúan mondta:
— Légy tekintettel rám! Ki kell aludnom magam!
— Akkor feküdjön le később, és nem fog hajnali hatkor kelni — válaszoltam. — Ön is ezt teszi velünk minden szombaton!
— Bosszút állsz?!
— Úgy is lehet mondani — mondtam nyugodtan.
Tíz óráig nem halkítottam le a tévét. Másnap reggel csönd volt.
A férjemmel tizenegyig aludtunk. Győztem!
