Anyám mindig erős nő volt. Egyedül nevelt fel — édesapám hároméves koromban elment. Két munkahelyen dolgozott, hogy megéljünk, és mindig hálás leszek ezért. De minél idősebb lettem, annál nehezebb volt megértenünk egymást.
Az utóbbi években különösen feszült lett a kapcsolatunk. Minden egy egyszerű telefonhívással kezdődött.
— Helló, anya! Hogy vagy?
— Döntést hoztam. Átköltözöm hozzátok, — mondta határozottan.
— Mi? Miért? Nagyon jól megvagyunk…
— Anna, két kisgyereked van. Segítségre van szükségetek. A nagymama tudja, mi a legjobb.
— Anya, tényleg jól elboldogulunk.
— A döntés már megszületett, — vágott közbe.
Felsóhajtottam, és lassan letettem a telefont az asztalra.
Néhány nap múlva anya ott állt az ajtóban a bőröndjeivel a kezében. Az első pillanatokban világos volt: nem ideiglenes látogatásról van szó. Járkált a szobákban, minden apró részletet figyelve, mintha azt értékelte volna, hogy mit kell rendbe hozni.
És aztán elkezdődött a fő rész — a gyerekek nevelése.
Este hagytam, hogy a fiaim és a lányom egy kicsit tovább játszanak, mielőtt lefekszenek. De amint megtudta, közbelépett:
— Anna, így nem lehet. Mindent megengedsz nekik. A gyerekeknek tudniuk kell a fegyelmet.
— Anya, csak tíz perccel később fekszenek le. Én és a férjem úgy döntöttünk, hogy szeretnénk, ha szabadabban éreznék magukat, de felelősségteljesebbek lennének.
— Aha, ti döntöttetek… — karba fonta a kezét. — Elfelejtetted, hogy én neveltelek egyedül? Azt hiszed, kevesebbet tudok?
Csendben maradtam, miközben egy vihar kavarogott bennem.
A férjem nem bírta tovább:
— Köszönjük a gondoskodást, de kérlek, hagyjátok nekünk, hogy mi döntsünk a gyerekeink neveléséről.
— Azt hiszitek, hogy itt ülök és nézem, ahogy hibáztok? Nem engedhetem meg!
A hangja feszültségtől volt tele, a szemei pedig kitartással ragyogtak.
— Anya, ez a mi családunk, — próbáltam magam visszafogni. — Mi döntjük el, mi a legjobb számunkra.
— Hálátlan vagy! Csak segíteni akarok!
— A segítség egy dolog, a kontroll pedig egy másik.
Elhallgatott, miközben nehezen lélegzett. A levegő tele volt feszültséggel.
— Tehát azt akarod, hogy eltűnjek? — a hangja remegett.
— Nem, anya… Csak azt akarom, hogy tartsd tiszteletben a házunkat és a döntéseinket.
— Azt hittem, örülni fogsz, hogy itt vagyok…
Hosszú ideig nézett rám, majd hirtelen megfordult és elkezdte készíteni a bőröndöket. Húsz perccel később a csomagjai az ajtónál voltak.
Nem állítottam meg.
Elment.
Azóta nem beszélünk. Már nem én hívlak először. Ha valakinek kell megtennie az első lépést, akkor neki kell tennie.
