Nem voltak fényes reflektorok, nem volt taps a kezdéshez, még tanár sem, aki bíztatta volna őket.
Az első sorokban néhány gyerek a telefonját tartotta készen a felvételre, és lopva nevetgéltek. De amikor az első sorokat a szájából kimondta, minden megváltozott.
A hangja… nemcsak gyönyörű volt. Tiszta volt. Fájdalmas. Dinamikus.
Egy kis remegéssel énekelt, de minden egyes hangjegy egy nem elmondott történet erejével érintette meg a jelenlévők szívét.
A dallam egyszerű, kíséret nélküli volt, és úgy lebegett a levegőben, mint egy imádság. Minden szó mintha egy mély helyről jött volna, ahol a könnyek és a remény találkoznak.
Egy tanár, aki hátul a telefonján írt, hirtelen megállt és megfordult. A közönségben lévő gyerekek egyenként kezdtek eltenni a telefonjukat.
Még azok is, akik korábban nevettek, most csendben ültek. Egy fiú diszkréten letörölt egy könnycseppet az arcáról. Az utolsó sorban ülő lányok egymásra néztek szó nélkül.
És a dal közepén… valami teljesen váratlan történt.
Az igazgató, aki ritkán járt diák előadásokon, véletlenül belépett a terembe. De amikor meghallotta Sofía hangját, megállt az ajtóban.
Mozdulatlan maradt, mint egy katona, akit egy régi varázslat tart fogva. És a zenetanár, aki addig még csak a nevét sem írta le, a szívére tette a kezét és suttogva mondta:
— Ő… fenomenális.
A dal végén Sofía egy pillanatra elhallgatott. Aztán kinyitotta a szemét.
És egy szent csend fogadta. Senki sem tudta, tapsoljon-e vagy sírjon. Egy pillanat, amikor úgy tűnt, a világ visszatartja a lélegzetét.
Aztán egy kéz tapsolni kezdett. Aztán egy másik. És egy újabb.
És hirtelen kitört a terem.
Nem egy egyszerű taps, hanem álló ováció. Egy tapsvihar, ámulat kiáltások, könnyező szemű gyerekek tapsolnak, tanárok tátott szájjal, és a telefonok, amelyek most nem viccet, hanem csodát filmeztek.
Sofía először mosolygott mindenki előtt. És először érezte, hogy már nem láthatatlan. Hogy a hangja számít.
Az előadás után egy egyszerű öltönyös férfi odalépett hozzá. Bemutatkozott, mint egy helyi konzervatórium képviselője, amely fiatal tehetségeket támogat. Átadott neki egy névjegykártyát, és azt mondta:
— Van tehetséged. És egy történeted. Segíteni akarunk, hogy elmondhasd a világnak.
A következő hetekben Sofia Lăzărescu neve egyre ismertebb lett a városban. A helyi újságok írtak a „kis angyali hangú lányról”.
Az igazgató felvette az előadást, és elküldte egy országos versenyre. És az osztálytársak? Üdvözölték, mosolyogtak rá. Néhányan még meg is kérték, hogy énekeljen újra nekik.
De a legfontosabb pillanat egy este jött el, amikor az édesanyja belépett a lakókocsiba, és egy levelet talált a sarokban lévő kis asztalon.
Az Sofiától volt.
Anya, tudom, néha nincs villanyunk. És néha még kenyér sem. De van valami, ami erősebb. Van bátorságunk. És az én hangom… a te hangod is.
Az aláírás alatt egy fotó volt Sofiáról a színpadon, amint mosolyogva fogadja a tapsot a közönségtől.
Az édesanya becsukta a szemét, a mellkasához szorította a képet, és azt mondta:
— Énekelj, kislányom. Énekelj… és soha ne hagyd abba.
Mert a világ soha nem felejti el azt a hangot, amely megérintette a lelkét.
