Ritkán, mint a csillagok az éjszakai égbolton, törnek át a megingathatatlan tisztaság pillanatai egy gyakran kiszámíthatatlan és zaklatott világ zűrzavarán. Évek várakozása után Simon végre megtapasztalt egy ilyen pillanatot – közvetlenül a szeme előtt, amikor egy olyan döntést készült meghozni, amely örökre megváltoztatja az életét.
A színpad készen állt, a légkör szenvedéllyel volt tele, amikor Simon remegő ujjaival megnyomott egy gombot, amely potenciált hordozott magában, hogy valami igazán rendkívülit valósítson meg. Ez egy olyan pillanat volt, amire régóta várt – az álmok és remények megtestesülése, összefonódva legbelső lényével.
Simon egy erős keverékét érezte a félelemnek és izgatottságnak, amely táncolt a szívében, miközben az ujja alatt engedelmeskedett a gomb. Ez nem volt spontán döntés, hanem egy megfontolt kockázat, amely bizalmat igényelt.
Letérdelt, elakadt a lélegzete, a szemében egy néma ima tükröződött, miközben a szoba előtt álló alakot bámulta. Ez egy sebezhető gesztus volt, az a felismerés, hogy milyen nagy erő rejlik azokban a szívszorító dalokban, amelyek értelmet adtak az életének.
„Énekelj még egyszer” – mondta alig hallhatóan, az intenzív feszültség fölött, amely betöltötte a szobát. Ezekben a három egyszerű szóban egy egész univerzumnyi szükséglet és mély vágy rejlett arra, hogy újraélessze önmaga régóta szunnyadó részét.
Simon számára a zene több volt, mint papíron lévő hangjegyek vagy kellemes dallamok. Ez volt az az élethalász, a remény fénye, amely megmutatta neki az utat a megváltáshoz, és átsegítette a legsötétebb éjszakákon.
Azonban valamikor ezen az úton az ének elvesztette erejét, az életének hátterévé vált. Egy üresség maradt a szívében, egy fájdalom, amely újra megtöltésre várt.
