Pár napra elutaztam egy nyugodt tengerparti városkába — csak hogy kiszellőztessem a fejem. A nővérem azt mondta, ott tiszta a levegő, gyönyörűek a hullámok, és alig vannak turisták.
Egy reggel futás közben, amikor még aludt a város, hirtelen egy hang szólított meg:
— Várj! Ismerlek téged!
Egy nyolc év körüli kislány állt előttem. Mielőtt bármit kérdezhettem volna, odaszaladt, és megfogta a kezem.
— Kérlek, gyere velem! Anyának meg kell mutatnom téged! Ő ismer téged!
Finoman kihúztam a kezem, és megkérdeztem:
— De… honnan ismersz?
A szemembe nézett.
— A képed ott van anyukám pénztárcájában. Minden nap látom!
Megdermedtem. Ennek semmi értelme nem volt.
— Hogy hívják anyukádat?
— Júlia!
A név ismerősnek tűnt, de az arc sehogy sem ugrott be. A kislány ismét megrántotta a kezem:
— Gyerünk már!
Egy kis takaros ház elé értünk. Benyitott, berohant és kiáltott:
— Anya! Itt van! A férfi a fényképről!
Az ajtóban maradtam. Júlia jött elő, és amikor meglátott — megállt. Tátva maradt a szája, a kezét a szájához emelte, és sírni kezdett.
Megszólalni sem tudtam. A szívem dübörgött.
— Ez… ez lehetetlen — suttogta.
— Júlia? Te vagy az?
Halkan bólintott.
— Azt hittem, örökre eltűntél…
— Nem hagytak választást… — mondta halkan.
— Szó nélkül mentél el. Egy üzenet, egy levél nélkül.
— A szüleim ellenezték. Azt hitték, csak a pénz miatt vagy velem. Azt mondták, kihasználsz. Én pedig… féltem. Csak 22 voltam.
Csend.
— És inkább eltűntél?
— Igen. De szerettelek. Minden nap néztem a fotód. És Miranda…
A kislányra néztem. Most már láttam. A szemei. Az állkapcsa. A mosolya.
Letérdeltem.
— Szia, Miranda…
A kislány először meghökkent, majd félénken rám mosolygott, és átölelt.
Júlia a küszöbön állt, reszketve, arcát kezébe temetve.
💫 Sok év telt el… de talán a sors még nem mondott le rólunk.
