Kora reggel a nemzetközi úton haladtam, azon, amelyik a sötét erdő mellett vezet. Errefelé farkasok és medvék élnek, ezért amikor egy barna foltot láttam az út szélén, eleinte nem lepődtem meg.
A lábam már a gázpedálon volt, de jobban megnézve rájöttem: a medve nemcsak ült – egy nagy hálóba gabalyodott. A kötelek szorosan szorították a vállát és a mancsait, a bundája csomókban állt, nehezen lélegzett, és morgott, mintha segítséget kérne.
Az autók nagy sebességgel száguldoztak: egyesek dudáltak, mások telefonnal filmeztek, de senki sem állt meg. A lelkiismeretem olyan erősen szúrt, hogy bekapcsoltam a vészvillogót, kit tettem a háromszöget, és elővettem a kesztyűt meg a mentőkést a csomagtartóból.
Lassan közeledtem, közben hangosan ismételgettem: „Nyugodtan… jövök, barátom.” A medve összerezzent, morgott, de nem támadt rám. Borostyánszín szemeiben nem harag, hanem kétségbeesett fáradtság volt.
A kötelek ketrece félelmetes volt: a csomók halálosan szorosak voltak. Óvatosan vágtam, hogy ne sértsem fel a bőrt. Minden másodperc végtelennek tűnt: az autóm motorja még kattogott, az erdőből hűvös szellő jött, és nedves fű illata szállt.
Először a jobb mancsát szabadítottam ki, aztán a vállát. A medve halkabban morgott, hallgatta a kés surrogását, és tűrte. Végül az utolsó kötél is engedett, és a háló, mint egy nehéz köpönyeg, lecsúszott róla.
Megdermedtem. Egymás szemébe néztünk; tudtam, hogy megtámadhat. De akkor a medve olyat tett, amitől teljesen sokkos állapotba kerültem 😱😱
De az állat csak kissé felemelte a fejét, mintha az arcomat akarta volna megjegyezni, és a tekintetét nem elfordítva, hátrált az erdőbe. Felsóhajtottam, felvettem a hálót, és már a kocsi ajtaját akartam kinyitni, amikor újra reccsenést hallottam a bokrokban.
A medve visszatért. A szívem a torkomban dobogott, de rögtön megláttam: a szájában egy kismedvét hozott. A nőstény óvatosan letette a fűbe, majd hátrébb lépett.
A kicsi felnyüszített, a cipőmhöz bújt, miközben az anyja ott állt, rám szegezve a szemét. Leguggoltam, és megsimogattam a puha, meleg hátát – az állat engedte. Mintha azt mondta volna: „Nézd, érte mentettél meg engem.”
Egy perccel később a medveanya újra felemelte a bocsát, és eltűnt a fenyők árnyékában. Felhívtam az erdészetet, jelentettem az orvvadászok csapdáját, és csak ezután indultam tovább – könnyedséggel a mellkasomban és azzal az érzéssel, hogy maga az erdő mondott köszönetet.
