A mai ügyelet ismét zajos és kaotikus volt — a sürgősségi osztály soha nem csendes. De egy eset különösen mélyen megmaradt bennem.
A folyosón megláttam egy körülbelül hétéves fiút. A széken ült, görnyedten, vörös szemekkel és kócos hajjal. Látszott rajta — nemrég sírt. Kezét az ölében összekulcsolta, mintha láthatatlanná akart volna válni.
Mellé ült az anyja. Teljesen más kép: ápolt, élénk rúzzsal, telefon a kezében. Folyton mosolygott a képernyőre, görgette az üzeneteket, mintha minden körülötte nem is létezne. A kettőjük közötti kontraszt annyira éles volt, hogy lehetetlen volt nem észrevenni.
Odamentem, és megkérdeztem a fiút, hogy érzi magát. Alig hallhatóan válaszolt: „Fáj a hasam.” Az anyja bólintott, tekintetét le sem vette a telefonról: „Igen, reggel óta panaszkodik.” És vissza a képernyőre.
Behívtam a rendelőbe. Lassan felállt, mintha félt volna bármit rosszul csinálni. Együtt indultunk a folyosón. Mellette lépkedtem, kissé lehajolva megkérdeztem:
— Nagyon fáj?
— Igen… — mondta halkan, kezét a hasára szorítva.
A rendelőben a vizsgálóasztalra ült. Óvatosan válaszolt a kérdéseimre, de már egy kicsit magabiztosabban — mintha érezte volna, hogy valóban figyelek rá. Megérkezett az orvos, megvizsgálta, és diagnózist állított fel: akut gyomorhurut. Semmi komoly, de kezelni kell, és diétát kell tartani.
Az anya később lépett be, leült a fal mellé, és ismét a telefonjába merült. Kitöltöttem a papírokat, mindent elmagyaráztam. Bólintott, a lapokat a táskába tette, de a fiára rá sem nézett. Ő pedig közben engem figyelt. Tekintetében valami nagyon egyszerű és szívszorító volt — remény, hogy még mondok neki egy szót.
Lehajoltam, és azt mondtam:
— Ügyes vagy. Hamarosan jobb lesz.
Bólintott, és halványan elmosolyodott. Apró mosoly volt, alig észrevehető, de a szívembe markolt.
Amikor elmentek, még egy darabig utánuk néztem. És arra gondoltam, milyen érzékenyen észlelik a gyerekek a közönyt, és mennyire szükségük van a figyelemre. Néha elég egy kedves szó, egy pillantás, hogy a gyerek érezze: nincs egyedül.
Az ilyen találkozások mindig nyomot hagynak. És minden alkalommal emlékeztetem magam: lehetőségem van támaszt nyújtani még azoknak is, akik csak néhány percre jöttek.
