A terhesség első hónapjai nagyon nehezek voltak számomra — állandó hányinger, gyengeség, álmatlan éjszakák. Most még az anyós is, aki nem hagyott békén.
Minden reggel — szemrehányások, szidás, gúnyolódás. És ha megpróbáltam egy szót is visszavágni — rögtön panaszkodott a férjemnek és azzal fenyegetett, hogy kidob minket a házból.
Aznap éjszaka majdnem egyáltalán nem aludtam. Kb. ötkor kezdtek elnehezülni a szemeim, de az álmot egy éles hang szakította meg közvetlenül a fülem mellett:
— Kelj fel, lusta, éhes vagyok. Készíts valamit, különben egész nap csak alszol!
Becsuktam a szemem, próbáltam nem sírni.
— Anya, rosszul vagyok, — suttogtam. — Egész éjjel hánytam a rosszulléttől.
— Tartsd meg a panaszaid magadnak! — morogta. — A mi időnkben a nők szültek és nem panaszkodtak!
Felkeltem és elkészítettem a reggelit, de belül valami összetört. Rájöttem — így nem mehet tovább. Ki kellett találnom egy bosszútervet, hogy helyre tegyem a pimasz anyósomat. És ezt tettem…
Éjjel, amikor mindenki elaludt, bekapcsoltam a hangszórót — halk suttogás, gyerek sírás, sóhajok. A hangerőt a legalacsonyabbra állítottam, hogy úgy hangozzon, mintha messziről jönne.
Az első percekben nem történt semmi. Aztán hallottam, ahogy a szomszéd szobában megnyikordul az ágy — az anyós felébredt.
A házban csend volt, de a konyhából halk női suttogást hallott. Mintha valaki sírna. Figyelt — a hang elhallgatott. Azt hitte, csak álmodta.
Néhány perc múlva ismét — sírás, neszezés, aztán egy férfihang, alig hallhatóan. Az anyós felült az ágyban, a szíve hevesen vert.
— Ki van ott?! — kiáltotta.
Válasz nem jött. Csak egy halk kopogás a falon és újra csend.
Hajnalig le sem hunyta a szemét.
— Nem hallottad, hogy valaki beszélt az éjjel? — kérdezte reggel, rémült szemekkel.
Ártatlanul mosolyogtam:
— Nem, anya, egész éjjel ébren voltam, olvastam, de nem hallottam semmilyen hangot. Talán álmodtad?
A következő éjjel minden megismétlődött. Suttogások, kopogások, halk gyereksírás.
Az anyós keresztet vetett, imádkozni kezdett. Azt hitte, a néhai férje jött el érte.
Reggel, remegő kézzel, odajött hozzám.
— Nem bírom tovább, valami történik ebben a házban…
Nyugodtan ránéztem, és halkan mondtam:
— Talán Isten büntet. Talán kicsit kedvesebbnek kellene lenned másokhoz.
Azóta megváltozott. Nem kiabált többé, nem vádaskodott, nem ébresztett hajnalban. Ellenkezőleg — teát hozott, megkérdezte, hogy érzem magam. És éjjel tökéletes csend volt a házban.
A hangok eltűntek… mert kikapcsoltam a hangszórót.
