Egy idős nőt kinevettek és kidobták a szépségszalonból a frizurája miatt: egy órával később visszatért — és a fodrászok mélyen megbánták, amit tettek 😢🫣
Egy idősebb, körülbelül hatvanéves nő lépett be a fodrászszalonba. A kezében egy fényképet tartott — kissé gyűröttet, kifakult szélekkel.
A képen egy csinos nő volt, rövid, ápolt hajjal és finom mosollyal.
A nő bizonytalanul mozgott: kissé meghajolva, a tekintete ide-oda járt, az ujjai idegesen babrálták a fotót.
A bejáratnál egy fiatal recepciós fogadta — erős sminkkel és magabiztos mosollyal.
— Miben segíthetek? — kérdezte, végigmérve a vendéget.
— Van szabad fodrászuk? — kérdezte halkan a nő.
— Igen, természetesen. Tessék, fáradjon be.
Lassan odament a székhez, ahol a fodrász várta. A fodrász rámosolygott, de a tekintete hideg volt.
— Üljön le, — mondta. — Mit szeretne csináltatni?
Az idős nő habozott, majd átnyújtotta a fényképet. A hangja remegett.
— Meg tudná csinálni nekem ezt a frizurát? — kérdezte halkan. — Ez… nagyon fontos nekem.
A fodrász ránézett a képre, és alig bírta visszatartani a gúnyos mosolyt.
— Komolyan, nagyi? Ez a frizura nem állna jól magának, — mondta nevetve.
— De… nagyon szeretném. Kérem, — mondta szinte könyörögve a nő.
— Meg tudom csinálni, — felelte a fodrász, — de nem önnek.
Aztán a kolléganőihez fordult, és hangosan hozzátette:
— Lányok, nézzétek meg, mit akar ez az öreg hölgy! Azt hiszi, modell! Ha ezt megcsinálom, szégyenemben elsüllyedek!
Nevetés futott végig a szalonon.
Valaki azt mondta: „Talán randira megy?”
Egy másik hozzátette: „Vagy a temetésére — stílusosan legalább!”
A nő a terem közepén állt, lehajtott fejjel.
Az ujjai annyira szorították a képet, hogy az teljesen összegyűrődött.
A szeme megtelt könnyel, de nem sírt.
Szó nélkül megfordult és kiment.
Egy órával később az idős nő visszatért ugyanabba a szalonba.
A fodrászok döbbenten nézték, amit láttak —
és mélyen megbánták, amit tettek 😱😢
Az ajtóban ugyanaz az asszony állt — de most alig lehetett ráismerni.
Ápolt haja ragyogott a lámpafényben, a smink finoman kiemelte az arcát, és a tartásában ott volt az önbizalom.
Ugyanazt a fényképet tartotta a kezében — de most már nem rejtette el, hanem büszkén mutatta.
A szalon elnémult. Még a recepciós is tátott szájjal állt.
— Nos, hölgyeim, — mondta nyugodtan, közelebb lépve. — Egy másik szalonban tisztelettel fogadtak. Meghallgattak, nem nevettek ki, nem ítélkeztek. És megcsinálták azt, amit önök nem tudtak.
Megállt egy pillanatra, végignézve a zavarodott arcokon.
— Még csak meg sem próbáltak meghallgatni engem, — folytatta. — Könnyebb volt nevetni, mint kedvesnek lenni. Nem csak egy frizurát akartam. Ma van a fiam esküvője. Tíz éve nem vágtam, nem festettem a hajam — mióta eltemettem a férjemet. Ma szép akartam lenni — miatta. Miattunk.
A csend szinte kézzelfoghatóvá vált. Egyik nő sem mert felnézni.
— Remélem, — mondta szomorúan, — ha egyszer idősebbek lesznek, valaki eszetekbe juttatja ezt a napot. És megértitek, milyen fájdalmat tudnak okozni a szavak.
Már indult volna kifelé, de visszafordult:
— Ja, még valami. A szalonotok tulajdonosa régi ismerősöm. Azt hiszem, érdekesnek fogja találni, milyen „csodás” dolgozói vannak.
Mosolygott — nyugodtan, büszkén — és kilépett, maga mögött hagyva csak az illatát és a nyomasztó csendet.
