Az öltözőben a katonák elkezdték kinevetni az új lányt, de amikor beléptek a gyakorlóterembe, rémülten döbbentek rá, ki is volt valójában ez a lány 😱😨
Aznap az öltözőben szokásos volt a zaj. A fém szekrények csattogtak, valaki nevetett, a fiúk hangosan beszéltek az edzésről. Minden a megszokott módon zajlott, amíg meg nem jelent az ajtóban.
Az új katonalány.
Nyugodtan lépett be, minden sietség nélkül, mintha nem érdekelné, ki nézi. Egyszerű katonai egyenruhát viselt, semmi különlegeset. A haja gondosan fel volt kötve, az arca nyugodt, érzelemmentes. Nem nézett senkire, nem szólt senkihez. Csak letette a táskáját és elkezdett átöltözni.
De a jelenléte nem maradt észrevétlen.
Először halk nevetés. Aztán még egy. Pár másodperc múlva már többen is nyíltan nézték és vigyorogtak.
Egyikük odalépett:
— Eltévedtél?
— Mit keres itt egy ilyen szépség?
Egy másik:
— Nem félsz egyedül?
Nevettek, viccelődtek, valaki a hajához is hozzáért.
— Kár lesz, amikor kopaszra nyírnak…
De a lány nem reagált.
Nyugodtan ült, bekötötte a bakancsát, igazította az egyenruháját, mintha semmit sem hallott volna. Sem félelem, sem düh — csak hideg nyugalom.
Ez még jobban feldühítette őket.
Amikor felállt, három katona elé állt. A terem elcsendesedett.
— Hová sietsz? — kérdezte gúnyosan az egyik.
— Félsz tőlünk?
A lány felnézett és először nézett rájuk egyenesen.
— Álljatok félre, és engedjetek el. Különben meg fogjátok bánni.
Nevettek.
— És mit fogsz tenni?
— Hamarosan megtudjátok.
Végül félreálltak, inkább kíváncsiságból, mint félelemből. Fogalmuk sem volt, ki is ő valójában…
És nagyon hamar meg is bánták 😱😨
Néhány perccel később már mindenki a gyakorlóteremben állt. Tágas helyiség, hideg fény, lépések visszhangja a padlón és rövid parancsok. Minden a szokásos módon.
A katonák egymás között suttogtak, időnként a lányra pillantottak és tovább vigyorogtak.
Aztán belépett a parancsnok. A beszélgetés azonnal elhallgatott.
A sor elé állt, végignézett rajtuk és röviden mondta:
— Figyelem. Ma új kapitányuk van.
Halk moraj futott végig a termen. A parancsnok félreállt.
— Ismerkedjenek meg vele.
És abban a pillanatban előlépett ő. Ugyanaz a lány az öltözőből.
Egy másodpercre teljes csend lett. A katonák értetlenül nézték. A mosolyok eltűntek. Néhányan elkomolyodtak, mások lehajtották a fejüket.
Lassan végignézett rajtuk — azokon, akik néhány perccel korábban még nevettek.
Arcán egy alig észrevehető mosoly jelent meg.
— Nos, — mondta nyugodtan, előrelépve. — Most láttátok, mire vagyok képes.
Senki sem válaszolt.
Végigsétált a sor előtt, mindenkinél megállva, mintha az arcokat jegyezné meg.
— Mostantól én foglak titeket kiképezni, — folytatta keményebben. — És higgyétek el, hamarosan ti fogjátok kérni, hogy hagyjam abba.
Megállt annál a háromnál, akik az öltözőben útját állták.
— De én nem fogom abbahagyni.
A teremben ismét csend lett. Csak most kezdett mindenkiben tudatosulni, kivel is állnak szemben. De már késő volt.
