A karomban tartottam a gyermekemet, és hazafelé tartottam. Hideg volt és szürke, egy teljesen átlagos este a házunk bejárata előtt. Már majdnem bementem, amikor hirtelen éreztem, hogy valaki erősen megragadja a csuklómat.

Egy idős asszony állt mellettem. Nem hallottam, hogy közeledett volna – mintha a semmiből jelent volna meg. Az ujjai jéghidegek voltak, a tekintete pedig túlságosan éber és átható.
– Ne menj be a házba – suttogta. – Előbb hívd fel az apádat.
Összerezzentem.
– Kérem, engedjen el – mondtam halkan, miközben magamhoz szorítottam a babát. – Az apám már közel nyolc éve halott.
De ő csak még erősebben szorította a kezemet.
– Él – mondta határozottan. – Hívd fel. A régi számon. Nem törölted ki.
Megfagyott bennem a vér. Valóban soha nem töröltem ki azt a számot. Néha, a legnehezebb éjszakákon, csak azért hívtam fel, hogy halljam a kicsengést.
Az idős asszony felnézett a lakásunk ablakaira.
– Ott bent veszély van – mondta. – Nagyon nagy veszély. Rád és a gyermekre is. Ne menj be, amíg nem beszélsz vele.
Nem tudom, miért hallgattam rá. Minden porcikám azt kiáltotta, hogy ez őrültség, hogy ez lehetetlen. De a kezem magától nyúlt a telefonért. Megnyitottam a névjegyeket. A régi szám. A régi fénykép.
Megnyomtam a „hívás” gombot.
Egy csörgés. Még egy. A harmadik. Már éppen bontani akartam, amikor hirtelen…
– Halló?
Megdermedtem.
A hang rekedt volt, de fájdalmasan ismerős.
– Te vagy az? – kérdezte.
Elakadt a lélegzetem.
– Apa?.. – suttogtam. – Tényleg te vagy?
– Igen – felelte. – Figyelj rám nagyon alaposan. Most kint vagy?
– Igen… a ház előtt vagyok. A gyerekkel. De ez hogy lehetséges? Láttalak a koporsóban…
– Később – vágott közbe élesen. – Most nincs erre idő. Ne menj be a lakásba. Semmilyen körülmények között. Menj távolabb a háztól. Már úton vagyok. Húsz percen belül ott leszek.
– Miért? – kérdeztem, miközben a pánik elhatalmasodott rajtam. – Mi történik?
Egy pillanatra elhallgatott, majd halkan, de nagyon határozottan megszólalt:
– Mert robbanószerkezet van elrejtve a házban. És ha bemész, te és a gyermek is meghaltok.
Elgyengültek a lábaim.
– Mi?.. Miért?..

– Majdnem nyolc évig bujkáltam – mondta. – Nagyon veszélyes emberek elől. Azt hitték, halott vagyok. De nemrég megtudták az igazságot. És bosszút akartak állni. Nem rajtam – rajtad. És az unokámon.
A bejáratra néztem, arra az ismerős ajtóra, amely mögött a lakásom volt, és megértettem, hogy még egyetlen lépés, és mindennek vége lehetett volna.
– Tedd, amit mondtam – tette hozzá. – Menj el onnan. Tartsd bekapcsolva a telefont. És ne bízz senkiben rajtam kívül.
Még szorosabban magamhoz öleltem a gyermeket, és lassan eltávolodtam a háztól, miközben a szívem olyan hevesen vert, mintha a torkomban dobogna.

Az idős asszony pedig már nem volt sehol.







