Késő este utaztam villamossal egy hosszú munkanap után. A kocsi majdnem üres volt, a lámpák fénye enyhén villódzott, az utcán pedig magányos járókelők sétáltak. Fáradtan az ablaknak dőltem, és a saját arcom tükörképét néztem — karikák a szemem alatt, és a feszültség, ami egész nap elkísért.
Hirtelen a villamos hirtelen fékezett, és valaki elesett a szék előttem. Felpattantam, segítettem a férfinak felállni, és ekkor vettem észre, hogy a lába súlyosan megsérült. Azt mondta, megbotlott, de a vér gyorsan folyt. Cselekednem kellett: elővettem a táskámból egy kendőt, a sebére tettem, próbáltam megnyugtatni, és szólni a kalauznak. A villamost teljesen meg kellett állítani, amíg megérkezett a mentő.
Amíg a széken feküdt, azon gondolkodtam, milyen gyakran mennek el az emberek egymás mellett, még akkor is, ha valakinek segítségre van szüksége. Ez az eset valamit megváltoztatott bennem — rájöttem, hogy nem lehetek csak néző, néha egy apró tett megváltoztat valaki életét, a sajátomat is. Aznap este először éreztem igazán, hogy szükség van rám.
Azóta figyelmesebb lettem másokkal, gyakrabban segítek az embereknek, és még a munkámat is megváltoztattam, hogy olyasmivel foglalkozhassak, ami valódi hasznot hoz másoknak. Mindez egy késő esti villamosúttal kezdődött — egyszerű, de annál fontosabb.
