Marina szokásánál jóval korábban ébredt — ritka, csendes reggel volt, amikor senki nem zavarta, nem hívta, nem kért tőle semmit. Férje üzleti úton volt, a gyerekek a nagyszülőknél, és a lakás nyugalma szinte ünnepélyesnek tűnt. Úgy döntött, megajándékozza magát egy kis rituállal: meleg takaró, forró tea, kedvenc könyve — végre egy pillanat csak önmagának.
A konyhában bekapcsolta a vízforralót, majd kinyitotta a teafilteres dobozt. A bergamott illata mindig jókedvre derítette. Kezébe vett egy filtert, de furcsán megzörrent.
„Biztos csak a papír…” — gondolta, és már tette is volna a csészébe.
Ám hirtelen… a filter megmozdult.
Marina megdermedt. Még a lélegzete is elhalt.
„Csak képzelődöm” — suttogta, és a fény felé tartotta a filtert.
A varratok kissé nyitva voltak, és odabent valami apró, fehér dolog rángatózott. Marina elsápadt — de a józan esze még mindig tiltakozott: „Ez csak tea. Nem lehet benne semmi élő.”
Reszkető kézzel szétszakította a filtert.
És abban a pillanatban hátraugrott:
Egy élő, tekergő lárva esett ki belőle. 🪱
Marina felkiáltott. Könyöke eltalálta a cukortartót, az leesett, a cukor szanaszét szóródott — de ő semmit sem érzékelt.
A halvány kis féreg lassan továbbkúszott a padlón.
Az ő teája… a kedvenc márkája… és majdnem megitta!
Lázas sietséggel kiborította a teljes dobozt, filtereket szórt a pultra és egyesével bontotta fel őket. Néhány rendben volt, de kettő gyanúsan felpuffadt. Az egyiket feltépte — benne egy apró kokon volt.
Végigfutott rajta a hideg.
Leült, arcát a kezébe temette, és próbált megnyugodni.
„Mi lett volna, ha a gyerekek találják meg? Vagy — ne adj’ isten — megisszák?”
Gyomra összeszorult.
Felhívta a gyártó ügyfélszolgálatát. Csupán a gyártási számot kérték tőle, majd udvariasan megköszönték az információt. Semmi együttérzés, semmi döbbenet — mintha csupán egy gyűrött csomagolásról panaszkodott volna, nem pedig egy élő lényről a teájában.
Undorodva az egészet a szemetesbe dobta. Aztán hosszasan mosta a kezét, a pultot, a padlót — mindent, amit az a fehér rémség érinthetett.
Amikor végre úgy érezte, „tiszta”, rájött: a reggeli tea már nem hiányzik. Csak egy erős fekete kávét kívánt — oldhatót, egyszerűt, meglepetések nélkül.
Ám a legkülönösebb dolog este történt.
Amikor kinyitotta a konyhaszekrényt, hogy eltegye a frissen vett kávét, halk zizegést hallott.
Nem a zacskóból jött.
Nem a dobozból.
Hanem… a szekrény falából.
A belső falon egy apró fehér pont volt — ott, ahol korábban a tea állt.
És Marina ekkor értette meg:
A reggeli rémálom nem ért véget.
Csak elkezdődött…
