Anna izgatottan, mégis kissé félve várta ezt a napot.
A hatodik terhességi hónap – az egyik legérzékenyebb, legszebb időszak.
Korábban érkezett a klinikára, leült a folyosóra, ahol kávé és fertőtlenítő illata keveredett.
A férje ismét üzleti úton volt, de ő csak annyit mondott magának:
„Csak a baba legyen jól.”
A doktor – magas, őszülő halántékkal – mosolyogva vezette be a vizsgálóba.
A meleg gél, az ultrahang surrogása, az árnyékok a monitoron.
„Itt a kar… itt a fejecske…” mormolta.
Anna elbűvölten nézte.
Aztán megváltozott a hangulat.
A doktor elnémult, újra áthúzta a fejet, figyelt.
„Egy pillanat… hallja ezt?“
Anna lélegzetét visszafojtotta.
A baba gyors szívdobbanása — tuk-tuk-tuk.
De mögötte — egy másik.
Lassabb. Halkabb.
Tuk… tuk…
„Ikreket várok?“ kérdezte.
„Nem,“ rázta fejét az orvos. „Egyetlen baba. De két ritmus.“
Egy idősebb doktornő is belépett, meghallgatta — és keresztet vetett.
Anna megborzongott.
„Veszélyes?“
„Nem… csak ritka. Néha valaki velünk marad… láthatatlanul.“
Éjjel nem tudott aludni.
Úgy érezte, mintha két szív dobogna benne.
Másnap felhívta az édesanyját.
Hosszú csend után jött a válasz:
„Volt egy ikertestvéred. Egy fiú. A várandósság elején elvesztettük.“
Anna elnémult.
A következő ultrahangon — ismét kettős ritmus.
A monitoron — csak egy, mosolygó baba.
A szülés könnyű volt.
Egészséges kisfiú született.
Az orvos csodálkozva mondta:
„A mellkasán… szív alakú anyajegy.“
Anna átsírta a mosolyát.
„Soha nincs egyedül,“ suttogta.
És néha, amikor elalszik, mintha két szív dobogna.
Tuk… tuk…
