A takarítónő már több napja egymás után furcsa hangokat hallott a 7-es kórteremből. Sikolyok voltak ezek. Nem hangosak – épp ellenkezőleg, tompák, elfojtottak, mintha az ember attól félt volna, hogy meghallják. A hangok minden alkalommal nagyjából ugyanabban az időben jelentkeztek – késő este, amikor a folyosók kiürültek, és a világítás halványabbá vált.
Megállt a folyosó közepén, vödörrel a kezében, és figyelt. A kórház önmagában is nyugtalanító hely volt, de ez a sírás az idegeire ment. Nem hasonlított a fájdalom szokásos nyögésére.
A takarítónő régóta dolgozott itt. A munka nehéz volt, a fizetés alacsony, de kitartott. Megszokta a szagokat, az éjszakai műszakokat, mások szenvedését. A hetes kórterem azonban egyre jobban nyugtalanította.
Ott feküdt egy idős beteg – csendes, rendezett, mindig hálás a segítségért. Combnyaktörés, szigorú ágynyugalom. Szinte soha nem panaszkodott, csak egyre gyakrabban nézett a padlóra, és összerezzent a hirtelen zajokra.
Ezután megjelent egy különös látogató.
A férfi esténként jött. Mindig egyedül. Jól öltözött, magabiztos volt, nyugodtan és udvariasan beszélt. Rokonnak mondta magát.
Látogatásai után az idős beteg megváltozott: a szemei kivörösödtek, az ajkai remegni kezdtek, a kezei kihűltek. Egy alkalommal a takarítónő még egy zúzódást is észrevett a csuklóján.
Megpróbált többet megtudni, de a beteg azonnal elfordította a tekintetét, és suttogva azt mondta, hogy minden rendben van.
A kollégák azt tanácsolták neki, ne avatkozzon bele.
— Nem a te dolgod. Rokon, tehát joga van hozzá – mondták neki.
A sírás azonban újra és újra visszatért.
Egy este a takarítónő lépteket hallott a kórterem előtt. Ezután tompa hangokat. A férfi élesen beszélt. Az idős beteg valamit motyogott, mintha mentegetőzne. Egy tompa zaj hallatszott. Majd egy rövid sikoly.
Azon az éjszakán a takarítónő nem tudott aludni.
És tervet eszelt ki, hogy megtudja az igazságot. Ha senki sem akarja látni – majd ő látni fogja.
Legközelebb korábban ment be a kórterembe. A fény halvány volt, a beteg aludt. A takarítónő leereszkedett a padlóra, és nehézkesen bemászott az ágy alá. Por, hideg linóleum, rozsdás rugók a feje felett. Rettenetesen félt.
Léptek a folyosón. Az ajtó megnyikordult. A férfi belépett.
A takarítónő csak a cipőjét és az ágy szélét látta. Először – csend. Aztán a hangját. Lassan, kitartóan beszélt az idős beteghez. Az sírni kezdett.
Ezután történt valami, amitől a takarítónőnek elakadt a lélegzete. 😱🫣
Először nyugodtan beszélt. Nagyon nyugodtan. Elmagyarázta az idős betegnek, hogy a ház úgyis „elveszik”, hogy egyedül már nincs rá szüksége, és hogy alá kell írnia a papírokat. Azt mondta, ha nem teszi meg jó szándékkal, ő majd „segít”.
Az idős beteg sírt. Kérte, hogy hagyják békén. Azt mondta, semmit nem fog aláírni.
Ekkor megváltozott a férfi hangja.
Lehajolt az ágyhoz, és fenyegetni kezdett. Azt mondta, vannak gyógyszerek, amelyeket köteles bevenni. Hogy tudja, miként lehet elérni, hogy az orvosok semmit ne vegyenek észre. Hogy ha tovább ellenkezik, az állapota rosszabb lesz. Sokkal rosszabb.
A takarítónő visszatartotta a lélegzetét.
Látta, ahogy a férfi elővett egy fecskendőt. Nem kórházi volt. Egy másik. Sötét, jelölés nélküli. Az ellenkezés ellenére beadta az injekciót. Az idős beteg felsikoltott, a karja ernyedten hullott vissza a lepedőre.
A takarítónőt elöntötte a rémület.
Kiugrott az ágy alól, kiabálni kezdett, feltépte az ajtót. Zűrzavar támadt, odarohantak az ápolónők és az ügyeletes orvos. A férfit a helyszínen feltartóztatták. A fecskendőt lefoglalták. A táskájában dokumentumokat találtak – előkészítve, aláírásra várva.
Később kiderült, hogy az injekciók nem gyógyszert tartalmaztak. Éppen ezek miatt romlott meg hirtelen az idős beteg állapota.
