Ma munka után a kanapén ültem, és nyugodtan néztem a tévét. A nap átlagos volt, csendes, otthoni. A lányom körülöttem forgolódott, magában motyogott, ahogy minden nap szokta. Még csak két éves, összekeveri a szavakat, nagyon egyszerűen beszél, ezért szinte nem is figyeltem rá.
Hirtelen egészen közel jött, pontosan elém állt, mintha egy fényképen lenne, összefonta a karját és összevonta a szemöldökét.
— Apa… — mondta komolyan.
— Mi az, kicsim? — mosolyogtam, azt gondolva, hogy játékokról vagy kekszről lesz szó.
— Tudok egy titkot.
Elmosolyodtam.
— Mondd.
— Nem a nagymama fia vagy.
Megdermedtem. Először azt hittem, rosszul hallok.
— Mit mondtál?
— Nem vagy az ő fia, — ismételte már kissé megsértődve.
Nevettem, azt gondolva, hogy ez csak gyermeki fantázia.
— Miért gondolod ezt?
Még jobban összevonta a szemöldökét.
— Ne nevess. Ez igaz.
És ekkor rossz érzésem támadt. Egy ilyen kicsi gyerek nem talál ki magától ilyen mondatokat. Ez azt jelenti, hogy valaki mondta neki.
— Kicsim, a nagymama mondta?
— Nem.
— Anya?
— Nem.
Lehajoltam hozzá.
— Akkor ki?
Nagyon figyelmesen rám nézett, és az egyszerű, gyermeki nyelvén olyat mondott, amitől teljesen megdöbbentem 😨😲
— Én magam.
— Hogyhogy te magad? — nem értettem.
Elkezdte magyarázni, ahogy tudta:
— Nem hasonlítasz rá. A nagymama szép. Szép haja van. Szép szája. Virágos ruhája.
Megállt, rám nézett, majd hozzátette:
— Te meg… fúj.
— Mit jelent az, hogy „fúj”? — fakadtam ki.
— Borostád van. És szőr itt, — bökött az ujjal a mellkasomra. — Nem vagy szép. Akkor nem ő az anyukád.
Ezután közelebb hajolt hozzám, és odasúgta:
— Csak senkinek ne mondd el. A nagymama szomorú lesz.
Először hallgattam, aztán olyan nevetésben törtem ki, hogy a könnyem is kicsordult. Megígértem neki, hogy senkinek nem mondom el.
Igaz, este pontosan ugyanezt elmondta a nagymamának és az anyának is. Ugyanolyan komoly arccal és ugyanazokkal az érvekkel.
