Kora reggel kimentem az udvarra, szinte gépiesen, a kezemben a telefonnal és egy csésze kávéval. Az udvar vizes volt az éjszakai eső után, az aszfalt besötétedett, a levegő nedves földszagot árasztott. A szemetesek felé tartottam, amikor hirtelen észrevettem az úton egy furcsa foltot, hosszúkásat és rózsásbarna színűt.
Először meg sem álltam. Azt hittem, valaki ételt dobott ki. Komolyan, ez volt az első gondolatom — mintha egy egész adag főtt spagettit borítottak volna az aszfaltra. Egyenetlen, összetapadt, nedves masszaként hevert ott, mintha közvetlenül a fazékból került volna ki. Közelebb mentem, hogy kikerüljem, és abban a pillanatban kirázott a hideg.
A massza mozogni kezdett. És ebben a pillanatban rémülten rájöttem, hogy ez egyáltalán nem spagetti, hanem… 😨😲
Az aszfalton, a szemetes konténer mellett észrevettem egy furcsa rózsásbarna kupacot, és azt hittem, hogy csak szemét, amíg el nem kezdett mozogni.
Néztem, és először nem értettem, mi az, ami ennyire nyugtalanít. Aztán leesett. Ez a „kupac” lassan mozgott. Nem hirtelen, nem élénken, hanem mintha az egész tömeg lélegzett volna.
Belül vékony vonalak fonódtak össze, enyhén elmozdultak, mintha egyetlen élő test lett volna. Undor hulláma és egy különös belső hideg futott át rajtam.
Hátraléptem egyet, és ösztönösen videózni kezdtem. A fejemben csak egy gondolat járt: ez nem lehet igaz. A saját udvarom közepén álltam, és olyasmit láttam, aminek itt egyszerűen nem lett volna szabad lennie.
Ezután felmentem az internetre. Beírtam az első dolgot, ami eszembe jutott: „spagettire hasonlít, de mozog”. És szinte azonnal megértettem, hogy jobb lett volna, ha egyáltalán nem keresek rá.
Nem szemét volt, és nem étel. Egy földigiliszta-csomó volt. Tízesével, talán százával összegabalyodott testek egyetlen mozgó masszává fonódva.
Az eső után jöttek elő, nem volt elég oxigénjük, és közvetlenül az ablakaim alatt gyűltek össze ebbe az élő csomóba.
Guggoltam, néztem a képernyőt, majd újra az aszfaltot, és tényleg remegtem. Mert most már tudtam, mi az.
Azóta nem nézek többé automatikusan a lábam elé. Mert néha úgy lépsz ki a saját udvarodba, hogy a legszokványosabb dolgokon jár az eszed — és olyasmire bukkansz, amitől belül minden összeszorul, és sokáig nem enged el.
