Éva alig érezte a testét. Idegennek és túl nehéznek tűnt. Hat hónap kórházi falak, infúziók és fájdalom megtette a hatását. Nagyon lefogyott, a bőre elsápadt, a hangja pedig szinte teljesen eltűnt. Néha csak suttogni tudott, azt is nagy nehézséggel.
A rákot váratlanul fedezték fel. Először vizsgálatok, aztán műtét, majd végtelen kezelés következett. Az orvosok óvatosan beszéltek, ígéreteket nem tettek. Minden nap elvett tőle egy kis erőt, de az élni akarását nem. Ebbe kapaszkodott az utolsó erejével is, még akkor is, amikor már fel sem tudott kelni az ágyból.
Azon a napon egy újabb súlyos kezelés után az intenzív osztályon feküdt. A monitorok halkan pittyegtek, a fény szúrta a szemét. Éva a plafont nézte, és próbált nem gondolni semmire.
Az ajtó kinyílt, és belépett a férje. Az a férfi, akivel majdnem tizenöt évet élt együtt. Ápoltnak tűnt, az arcán erőltetett gondoskodással.
„Csak egy percre jöttem“, mondta gyorsan, mintha attól félt volna, hogy meggondolja magát.
„Ez csak formalitás“, mondta sietve, közelebb lépve. „Szükség van a beleegyezésedre a műtéthez. Aláírás nélkül az orvosok nem tesznek semmit.“
Magabiztosan beszélt, nem hagyva időt sem kérdésekre, sem kételyekre. Elővette a papírokat, és a lap felső részét gondosan letakarta a kezével.
„Itt minden szabványos“, folytatta. „Már mindent elintéztem. Neked csak alá kell írnod.“
A tollat a felesége ujjai közé tette. A keze remegett, szinte semmi ereje nem volt. A férj lehajolt, és óvatosan irányította a kezét, mintha segítene.
Éva különös nyugalmat érzett belül. Nem tudott vitatkozni és nem tudott beszélni, de pontosan értette, mi történik.
Összeszedve utolsó erejét, lassan végighúzta a tollat a papíron.
A férj mohón figyelte a mozdulatot, már maga előtt látta, hogy minden eldőlt, hogy szabad. Amikor azonban meglátta, mit írt valójában a felesége, az arca egy pillanat alatt megváltozott.
Elsápadt, és egyetlen szót sem tudott kiejteni… 😱😲
Éva lassan írt. A keze remegett, az ujjai alig engedelmeskedtek, de nem sietett. Minden betűt gondosan formált, mintha tudta volna, hogy ez most fontosabb, mint bármelyik műtét.
A papíron ezek a szavak jelentek meg:
„Beleegyezés a műtétbe — nem adok. Válás — csak bíróságon.“
A férj először fel sem fogta a jelentést. Gépesen végigfutotta a sorokat, aláírást várva. Aztán újra elolvasta. És még egyszer.
Hirtelen kiegyenesedett. Az arca megfeszült, az ajkai elsápadtak. A gondolatok lázasan kezdtek kavarogni a fejében.
Bíróságon.
Pontosan tudta, mit jelent ez.
Egy ilyen állapotban lévő nőt nem fognak elválasztani. Egyetlen bíró sem vállalná ezt a döntést, amíg az intenzív osztályon fekszik, súlyos diagnózissal, gépekre kötve. Amíg él, és hivatalosan súlyosan betegnek számít, nem lesz válás.
A férfi összegyűrte a papírt a kezében, majd lassan kisimította. A lap haszontalan volt. Minden, amit csendben és gyorsan akart elintézni, egyetlen pillanat alatt omlott össze.
Éva lehunyta a szemét. Már nem nézett a férjére, és nem várt semmilyen reakciót.
